Tudod kurva sokat gondolkodtam, hogy mégis mit írhatnék neked, amitől egyrészt nem szállsz el még jobban (bár szerintem már így is Föld körüli pályán keringsz), és magamat sem égetem le túlságosan.
Tanakodtam, tanakodtam, aztán arra jutottam, hogy nagyjából most már kurva mindegy, mert a dolgok olyan irányt vettek, amire kábé soha nem gondoltam volna. Amúgy is csak addig volt értelme a nagy tiltakozásomnak, amíg el nem ismertem magamnak, hogy teljesen, végérvényesen, és kikúrálhatatlanul beléd szerettem. Hadakoztam is vele pont eleget, na de aztán kénytelen voltam beletörődni, mert ahogy egyre többet találkoztunk, nemhogy meguntalak, sőt. Ráadásul néha-néha agyon tudnálak csapni, annyira idegesítesz, ugyanakkor meg nem szeretnék nélküled soha többet egy tapodtat sem menni.
Érdekes dolog ez egyébként, főleg nekem, mert azt hittem, hogy ilyen, amit most érzek, tulajdonképpen nincs is. Persze elolvastam, hogy mit kell ilyenkor érezni, de mindig is azt gondoltam, hogy én soha ebben az életben, de talán még a következőben sem fogok ilyet érezni. Elképzeltem, hogy ki válthatna ki belőlem ilyet, és el is jutottam egészen Hugh Jackmanig, aki nős ugye, meg egyébként világsztár, szóval csak annyi esélye van a dolognak, mint fingot fűrészelni. Ennél tovább azonban nem jutottam, így eldöntöttem, hogy megelégszek azzal, amit kapok, úgysem vagyok olyan nagyon romantikus alkat, aztán majd a munkámban kiélem magam, és ennyi.
Aztán bámm, jöttél te, meg egy nem gyenge fejlövés, és hipp hopp kiderült számomra, hogy milyen is az igazi szerelem. Persze eleinte igyekeztem távol tartani magam, mert kinek hiányzik a csalódás, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy kiderült, te is hasonlóan érzel. Mindenáron titokban akartam tartani, de most, a nagy vallomások közepette igazából elfér, hogy azóta madarat lehet velem fogatni.
Mert amikor rám mosolyogsz, az olyan, mintha felkelne a nap. Olyankor minden olyan világos és egyértelmű. Melletted érzem, hogy élek, hogy volt értelme a sok évi szenvedésnek, amíg vártam rád. Nem bánok semmit, mert ha csak egy dolog is másként lenne, most nem állnánk itt, és nem szerveznénk a közös életünket.
Minden reggel, mikor felkelek, és látom, hogy ott vagy mellettem, hálát adok az égnek, hogy vagy nekem, és hogy téged nevezhetlek majd a gyermekeim apjának. Amióta az eszemet tudom, arról álmodtam, hogy neked szülök majd gyereket, és hogy a kettőnk véréből valami csodálatos fog létrejönni.
Már nem félek a holnaptól, és bármit is tartogasson az élet, tudom, hogy ketten együtt megoldjuk.
Mert együtt vagyunk. Öröktől fogva örök időkig.
Kimondhatatlanul és visszavonhatatlanul szeretlek.
Tanakodtam, tanakodtam, aztán arra jutottam, hogy nagyjából most már kurva mindegy, mert a dolgok olyan irányt vettek, amire kábé soha nem gondoltam volna. Amúgy is csak addig volt értelme a nagy tiltakozásomnak, amíg el nem ismertem magamnak, hogy teljesen, végérvényesen, és kikúrálhatatlanul beléd szerettem. Hadakoztam is vele pont eleget, na de aztán kénytelen voltam beletörődni, mert ahogy egyre többet találkoztunk, nemhogy meguntalak, sőt. Ráadásul néha-néha agyon tudnálak csapni, annyira idegesítesz, ugyanakkor meg nem szeretnék nélküled soha többet egy tapodtat sem menni.
Érdekes dolog ez egyébként, főleg nekem, mert azt hittem, hogy ilyen, amit most érzek, tulajdonképpen nincs is. Persze elolvastam, hogy mit kell ilyenkor érezni, de mindig is azt gondoltam, hogy én soha ebben az életben, de talán még a következőben sem fogok ilyet érezni. Elképzeltem, hogy ki válthatna ki belőlem ilyet, és el is jutottam egészen Hugh Jackmanig, aki nős ugye, meg egyébként világsztár, szóval csak annyi esélye van a dolognak, mint fingot fűrészelni. Ennél tovább azonban nem jutottam, így eldöntöttem, hogy megelégszek azzal, amit kapok, úgysem vagyok olyan nagyon romantikus alkat, aztán majd a munkámban kiélem magam, és ennyi.
Aztán bámm, jöttél te, meg egy nem gyenge fejlövés, és hipp hopp kiderült számomra, hogy milyen is az igazi szerelem. Persze eleinte igyekeztem távol tartani magam, mert kinek hiányzik a csalódás, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy kiderült, te is hasonlóan érzel. Mindenáron titokban akartam tartani, de most, a nagy vallomások közepette igazából elfér, hogy azóta madarat lehet velem fogatni.
Mert amikor rám mosolyogsz, az olyan, mintha felkelne a nap. Olyankor minden olyan világos és egyértelmű. Melletted érzem, hogy élek, hogy volt értelme a sok évi szenvedésnek, amíg vártam rád. Nem bánok semmit, mert ha csak egy dolog is másként lenne, most nem állnánk itt, és nem szerveznénk a közös életünket.
Minden reggel, mikor felkelek, és látom, hogy ott vagy mellettem, hálát adok az égnek, hogy vagy nekem, és hogy téged nevezhetlek majd a gyermekeim apjának. Amióta az eszemet tudom, arról álmodtam, hogy neked szülök majd gyereket, és hogy a kettőnk véréből valami csodálatos fog létrejönni.
Már nem félek a holnaptól, és bármit is tartogasson az élet, tudom, hogy ketten együtt megoldjuk.
Mert együtt vagyunk. Öröktől fogva örök időkig.
Kimondhatatlanul és visszavonhatatlanul szeretlek.
